Egy ideje, főleg mióta kint élek Angliában, sokszor gondolkozom a következő dolgon: vajon a mostani fiatalok túlérzékenyek-e? A munkahelyemen, ahol rengeteg diákkal dolgozom együtt, sokszor lábbujjhegyen kell sétálgatnom, rettentően óvatosan kell megközelítenem a problémákat. 

Bár Magyarországra is kezd egyre jobban a mentális egészség fontossága bekúszni, azért otthon még annyira nem elterjedt az önmagunkkal való gondoskodás fontossága. Itt kint viszont, már az első hónapokban feltűnt például, hogy mennyire sokszor használják az emberek a szorongás szót. Itt mindentől, mindig, mindenki szorong, ha rossz az idő, ha túl jó az idő, ha túl sok a választék és még sorolhatnám.

Kétségkívül, a szorongás, mint olyan, egy komoly probléma, ám mióta én először hallottam erről a szóról, inkább úgy tekintettem rá, mint egy komolyabb betegségre, mint mondjuk a pánikbetegség, mintsem egy ilyen mindennapi dologra.

Mert, ha egy ilyen apró-cseprő dologra, ráaggatunk egy olyan súlyos jelzőt, mint szorongás, depresszió, pánik roham, azzal a bolhából csináltunk elefántot, az én véleményem szerint. Nem kétlem, hogy aki így érez, valóban egy rossz időszakon, vagy egy kissé nehézkesebb pár hónapon megy keresztül, aminek következtében nehezebb kikelni az ágyból, fájdalmasabban kalapál a szív odabent. Viszont azt gondolom, hogy ez az élet velejárója, és amennyire fontos a mentális egészségről, a problémákról, a gondokról őszintén és nyíltan beszélni, pontosan ugyanannyira fontos, hogy a helyén kezeljük őket. Mert ezek a szorongások, amik az emberekben vannak, az élet természetes velejárói. Az, hogy az élet egy hullámvasút, az egyik legpontosabb jellemzés, amivel alátámaszthatom a gondolatmenetemet. Ugyanis, nincs olyan, hogy mindig fent vagy mindig lent, ezek a szakaszok váltogatják egymást. És, ha én egy nap ballábbal kelek fel, esetleg el is pityeredem, az még nem azt jelenti, hogy depis vagyok. Az csak arra utal, hogy az adott nap nem vagyok a toppon.

Természetesen, a mi korosztályunknak, vagy még inkább ennek a kornak a világban is megvannak a sajátosságai. A legtöbb országban már nem kell olyan szörnyűségeket megtapasztalnunk, mint háborúk ( sajnos nyilván még mindig vannak helyek, ahol úgy tűnik sosem lesz igazán béke), mégis a nehézsége a digitalizációnak, annak a jelenségnek, hogy a hírek se perc alatt szétterjednek a világban, az, hogy minden rosszról azonnal értesülsz. Nem csak az olyan dolgokról, amik a saját mikrokörnyezetedben zajlanak, hanem azok a problémák is elérhetnek hozzád, amik egy teljesen másik országban ütötték fel a fejüket. Ez sok kisebb-nagyobb láthatatlan problémát rak a vállunkra, az átlag embernek megválaszolhatatlan kérdésekről gondolkoztat el, amik aztán a tudatalattinkba szépen lassan beássák magukat. Az érem másik oldala nyilván az, hogy a jó dolgok is azonnal eljutnak mindenkihez, ám az emberek túlnyomó többsége, alaptermészetüknél fogva, a negatív hírekre sokkal intenzívebben reagál, tovább velük marad, mint  a pozitív események.

Ez egy nehéz kérdés, tudom, nem is akarok gyorsan ítélkezni. Hiszen ki dönti el, hogy mi eléggé fontos, ahhoz, hogy beszéljenek róla, és mit kell néha elengedni? Mondok egy konkrét példát, ami a napokban igencsak felpaprikázott: egy like, egy komment és egy haldokló támogatása miatt, máglyán akarták elégetni J.K Rowlingot. Azért, mert ezekből az egyértelmű, óriási tettekből transzgyűlölőnek kiáltották ki, és az összes aktivista, sőt, még a volt Harry Potteres, ma már nem gyerekek, is bőszen oltották, mint a futótüzet a social media platformjaikon. Miközben J.K Rowling, akinél valószínűleg csak egy tudós olvas többet, semmilyen rossz szándékú kijelentést nem tett, senkinek sem akart ártani,egyszerűen csak formált egy teljesen neutrális véleményt Twitteren.

És ezzel nagyon nehéz azonosulnom, az érzéssel, hogy az emberek rögtön, agresszíven kapják el az ember torkát, ha valami nekik nem tetszőt csinálnak.

Megint csak visszacsatolva az előző gondolatomhoz, nem könnyű a dolgunk, nehéz helyzetben van főleg a mi generációnk, akik már egy teljesen más világban formálódtak felnőttekké. Hiszen olyan kérdésekkel kell foglalkoznunk, amiknek rég megoldottaknak kellene lenniük, olyan problémákat kell elsimítanunk, amiket a vállunkra tolt az előző generáció. Sok a kimondatlan kérdés, az íratlan szabály, mentsd meg a Földet, de közben most hordjál maszkot, tüntess ezért, állj ki azokért az emberekért. Ha pedig nem teszed, kevésbé vagy értékes.

Ugyanakkor a frusztráltság, az arcunkba özönlő rémhírek, sok az önmarcangoló felnőtt és nem hiszem, hogy ezek a jelek jó irányba mutatnak. 

Mert, ami az én legnagyobb félelmem és rengeteget gondolkozom rajta mostanság, hogy ilyen roppant érzékeny világban, hol lesz a szerepe a humornak?

Én olyan filmeken, könyveken, vicceken cseperedtem fel, amik sokszor voltak pikánsak, néha offenzívek, de sosem gondoltam túl, hiszen ezek csak a humor eszközei. A humornak nagy szerepe van abban, hogy a nehéz helyzeteket könnyebbé varázsolja, hogy a kínos szituációkat egyszerűbben tudjuk áthidalni. Ám, ma már sokkal óvatosabban kell megformálni egy-egy csattanós poént, mert sosem lehetünk biztosak abban, hogy akin csattan, az hogyan fogja viselni. Nem azt mondom, hogy másokon nevetni jó, de sok vicc épp a sztereotipizálás miatt működik.

Valahogy meg kellene találnunk az egyensúlyt, az egyenlőséget a világban úgy, hogy közben ne legyen minden ennyire, baromira komoly.

Írjátok meg kommentben, hogy mi a véleményetek erről!