Az utóbbi pár évben arra lettem figyelmes, hogy én folyton csak búcsúzkodom: elköszönök az otthoniaktól, mikor ide repülök, búcsút intek az ittenieknek, mikor hazarepülök, ez a barát hazaköltözik, a másik pedig munkát kap egy másik városban. Valahogy itt kint, mindig minden mozgásban van, nagyon ritkák az állandóságok.

A legelső alkalommal, egy hideg, augusztusi reggelen, életem egyik legnehezebb pillanatát kellett átélnem, mikor mindennek, amit addig ismertem hátat fordítottam. Nem akartam érzelmes lenni, erős akartam maradni, főleg a család kedvéért és magam miatt is. Eszem ágában sem volt szomorkodni, hiszen már hónapok óta erre vártam. Mégis, bár ezt sosem ismertem be, ahogy közeledett az indulás időpontja, mint a filmek végén a stáblista, szépen lassan bekúszott az én elmémbe is a szomorkodás. Fogalmam sem volt miért, egyszerűen éreztem, hogy attól a pillanattól kezdve már soha semmi nem lesz ugyanolyan és ezt a gondolatot nehezebb volt megemészteni, mint hittem. Mert hirtelen máshogy kezdtem el látni mindent: a szobámat, az útvonalat, amin húsz éven keresztül jártam, a boltokat, és görcsösen ragaszkodni akartam minden egyes kis emlékhez.

De túl kellett rajta esni – és bár a család egyáltalán nem könnyítette meg a krokodilkönnyekkel tele sírt hajnalt – vége lett ennek is, pikk-pakk, mint egy foghúzásnak.

Aztán szembesülnöm kellett azzal, hogy a világ, amit azelőtt ismertem, itt teljesen máshogy működik. Magyarországon, mivel Budapesten éltem, jártam gimnáziumba és egyetemre is egyaránt, sosem kerültek tőlem fizikailag távol emberek, mert a legtöbben a főváros köré összpontosultunk. Így minden barátom, ismerősöm, viszonylag elérhető távolságon belül maradt tőlem. Mondjuk, visszagondolva érti csak meg az ember, hogy minden viszonyítás kérdése, hiszen Budapest két legtávolabbi pontja vészesen távolinak tűnhet, miközben most meg országok választanak el emberektől.

Itt kint Angliában viszont, ahová a világ minden tájáról érkeznek emberek, már teljesen más távolságokról kellett beszélgetnünk. Az emberek, akiket itt megismertem, nem két-három átszállásnyira kerültek tőlem, ha hazamentek, hanem több órás repülőút választott el minket egymástól. Még csak nem is Londonban élek, mégis tapasztalom azt, hogy Anglia sok mindenkinek csak egy fázis az életében, rengetegen járják meg ezt az országot pár év erejéig, hogy aztán pont olyan gyorsan búcsút is intsenek neki.

Ebben csak az a roppant bosszantó, ami csak idővel rajzolódik ki előttünk, hogy nagyon nehéz elfogadni a periodikus barátságok létezését az életünkben. Mert sok emberrel, szívesen osztozkodunk az életünk örömein, sírjuk el együtt a bánatunkat, majd mondunk szinte biztosan örökre búcsút egymásnak. Persze, ma már könnyebb kapcsolatban maradni, semmilyen távolság sem legyőzhetetlen, főleg az internet segítségével. De azért valakivel gyakorta eljárni iszogatni és jókat beszélgetni vagy havi egyszer videóchatelni nem ugyanaz az élmény. És ezt nehéz elfogadni, mert ezek az emberek bármennyire is hozzánk adnak egy kis kiegészítést, mikor elmennek, egy nagyobb darabot visznek magukkal és a hiányuk még sokáig ott sajog a szívben.

Emlékszem, pár hónappal ezelőtt megismertünk egy ausztrál párt. Nagyon megszerettem őket, hasonló mentalitásuk volt, mint nekünk és valahogy rögtön egy hullámhosszra kerültünk. Már az első este után kissé szomorúan botorkáltam haza, mire megkérdezte a barátom, hogy mi a baj? Úgy éreztem, hogy ez a két ember, akár a legjobb barátunk is lehetne, ha éppenséggel nem a világ két végére pottyantott le volna minket a gólya.

És ez nehéz, mert míg maga az Anglia élmény összeköt, és pár év erejéig összezsugorítja a világot számunkra, beletömörítve Franciaországtól kezdve, Svédországon át, egészen Ausztráliáig az összes nemzetiséget, közben rádöbbent arra is, hogy mennyire rohadt nagy a világ.

De az első elkeseredettség és harag után az ember meg tanulja értékelni mindezt. Hamar felismeri, ha a búcsú elkerülhetetlen része a kapcsolatnak és rájön, hogyan kell igazán értékelni az időt. Mert ez a két dolog nagyon szoros kapcsolatban áll egymással. Egymás kezének elengedése rávilágít arra, hogy mint a hímes tojást kell megbecsülni az együtt töltött időt. Nem csak a barátokkal, akikkel itt találkoztunk, de az otthoni látogatások is egészen más megvilágításba helyeződnek. Mert jó esetben a család és a barátok is hegyeket mozgatnak meg érted, programokat szerveznek át, ha kell. Az előtt egy óra semmiségnek tűnt, most már, ha csak ennyi áll rendelkezésemre egy-egy vizit során, akkor, bár giccsesen hangzik, tényleg ajándéknak tűnik.

Mert minden rosszban van valami jó!