Maga a FOMO, vagyis a kimaradás, lemaradás miatt érzett félelem, szorongás nem új keletű dolog, ám abban majdnem mindenki megegyezik, hogy a felgyorsult világban, ezek az érzések felerősödtek. Az élj a mának és társai motivációs idézetek folytonos emlékeztetőként szolgálnak ahhoz, hogy szembesüljünk vele: mi nem vagyunk annyira szabadok, kalandvágyóak, nem használjuk ki eléggé az életünkben rejlő potenciált, mint a többiek. 

A kép forrása: google.com 

Nem rég volt szerencsém ahhoz, hogy a volt csoportársaimmal beszélgessek erről a témáról egy podcast keretében, amit a linkre kattintva megtaláltok. 

Nehéz nem kevésbé értékesnek érezned magadat, ha azt látod, hogy a körülötted lévőknek "minden sokkal könnyebben sikerül". Nem számít, hogy ez csak illúzió, a kirakatnak szóló, szépen rendezett fotóalbum vagy tényleg a valóság. Marketingen megtanultam, hogy egy reklámnak nem az a lényege, hogy mindenkit elérjen, hanem az, hogy aki az adott problémával küszködik, ő magáénak érezze a problémát. 

És ma már az egész élet egy nagy marketing, nem csak a cégek, a sztárok sugározzák a dolce vita életstílust, hanem sokszor, személyes ismeretségi körünkben is egyre több ember követi ezt az életfilozófiát. Mint említettem, lényegtelen, hogy ez csak látszat vagy valóban ilyen életet él-e az illető, mert ha önértékelési problémákkal küszködünk, akkor mindkét esetben érzékenyen fog minket érinteni ez a probléma. 

A FOMO egy igen széleskörű jelenség és nem lehet konkrétan csak erre vagy arra leszűkíteni. Ez a frusztráció, ami személyes preferenciánktól függően fakadhat abból, hogy nem jutunk el egy buliba, nem tudunk utazni, nem ott tartunk az életben, ahol kellene vagy esetleg félünk, hogy magunkra haragítunk valakit a véleményünkkel, esetleg éppen annak hiányával. 

Duoglas Rushkoff fogalmazta meg nagyon jól szerintem ezt a problémát, ugyanis ő jelensokknak nevezi a jelenséget, ahol, minden a mostban történik, ugyanis a tegnapot hamar elfelejtjük, a holnap pedig még olyan távol van! Sokan csak az itt és mostban akarnak élni, ami nem gond, de a jelenben sem lehet minden izgalmas, a szürke percek tökéletes kontrasztként szolgálnak arra, hogy a majdani nagy pillanatokat még inkább piedesztálra emeljék. 

Ugyanis a fizika képességeink még behatárolnak minket, hiszen képtelenek vagyunk egynél több helyen lenni egyszerre, nem tudunk szétszakadni és minden ismerősünkkel együtt lógni, hanem igenis választásokat kell hoznunk, le kell mondanunk egyik, vagy másik lehetőségről. Ugyanez vonatkozik a hírfogyasztásra is egyébként, amikor szintén úgy érződhet, hogy akármennyi hírt be tudunk fogadni és bőszen fogyasztjuk is a hírportálok által futószalagon gyártott híreket, de az igazság az, hogy az agyunk is csak korlátozott mennyiségű információt tud tárolni és ő elvégzi helyettünk a piszkos munkát: könyörtelenül kitörli, amit haszontalannak vél. 

Egyszerű volna kijelenteni, hogy ez a gond csak a fiatalabbakat érinti, de az igazság, hogy a tudásszomj, a valahová tartozás érzése olyan alapvető emberi tulajdonságok, amik majdnem mindegyikünkben megtalálhatóak. Ha valaki normális mértékben szociális beállítottságú, valószínűleg már érezhette magát hasonlóan. 

Amikor külföldre költöztem, szent meggyőződésem volt, hogy mindenki el fog felejteni, hogy most aztán igazán kiderül mennyire is számítok igazán. A költözést megelőző nyár katasztrófa volt, soha senki sem ért rá, mindenki rettentően elfoglalt volt és én ebből arra a konklúzióra ugrottam, hogy nem is szeretnek. 

Aztán jött a költözés és hirtelen az én életem is szélsebesen zajlott, már nem volt időm a többiekkel foglalkozni. Eltelt úgy több hónap, hogy csak ritkán érdeklődtem a barátaim felől, el voltam foglalva azzal, hogy éljem a saját életemet. 

Mai napig élesen emlékszem a felismerésre, mikor rádöbbentem, hogy attól mert még én nem vagyok ott, mindenki másnak is zajlik az élete, velük is történnek dolgok. Valahogy úgy gondolom, hogy a FOMO olyankor üti igazán szíven az embert, mikor a saját élete egy kissé leül, nem történnek újdonságok. Ugyanez vonatkozhat az összehasonlítgatás érzésére is, általában véve nem jellemző, hogy ezt csinálnám, ám azokban a szürke mindennapokban néha elönt a szomorúság az utazós posztok láttán. 

Míg a régebbi világban más szempontok alapján méricskélték egymást az emberek, a ház mérete, a családalapítás, addig a mai korban is megvannak ezek a támpontok. Nem hiszem, hogy valaha ez el fog tűnni, főleg, hogy az egyre több elénk tárulkozó lehetőség annyira kitágítja a világunkat, hogy mi végső soron csak elveszni tudunk benne. 

De előbb-utóbb, amennyire ez lehetséges és valaki rátalál a saját vágányára, szerintem mérséklődik ez az érzés. Ahogy öregszik az ember, sokkal jobban tisztába kerül a saját értékeivel és jó esetben ki tudja építeni magának azt az életet, amivel elégedett lesz, így nincs oka többé magát másokhoz méregetni. 

A fomoval szorosan összekapcsolódik az egzisztenciális szorongás, vagyis amikor az ember akaratlanul is olyan kérdésekre keres választ, amire a mai tudomány állása szerint még senki nem tud igazán felelni. Ha az életet egy széles, tág perspektívából értelmezzük, félő lehet, hogy értéktelennek tűnik a mi csöppnyi létünk.  

És ezt a kellemetlen, szorító érzést a közösségi média és a folyamatos elfoglaltság rettentően jól kitömi. Mert a sok zaj, elveszi ezektől a súlyos kérdésektől az irányítást, és úgy érezhetjük, mi vagyunk kontrollban az életünkkel kapcsolatban. Viszont a folytonos elfoglaltság egyrészt nem fenntartható hosszútávon, másrészt nem is hiszem, hogy igazán egészséges volna. Mégis, ha a közösségi platformokra valaki úgy tekint, mint a kiterjesztett valóság, sokszor érezheti magát egy furcsa csapdában. Amíg nem jön rá az ember, hogy azok a képek válogatottak, az ember legjobb pillanatait vélik bemutatni, addig nem fog tudni kilépni ebből a csapdából. 

Mint a podcastben is tanulságként elhangzott tőlem, most is csak ismételni tudom magam, hogy a mai életben rengeteg az illúzió, a felfújt lufi, ami igazából nem más, mint egy levegővel megtöltött gumidarab, csak mi véljük többnek látni. A lehetőségeink, az életünkben rejlő potenciálok nem végtelenek és magunknak szabadítjuk meg rengeteg vívódástól, ha ezt képesek vagyunk belátni.