A nagy, fehér esküvő rengeteg ember (direkt nem írom le, már csak azért sem, hogy lány) álma. Az összes családtag, barát előtt kimondani az IGEN-t, csodálatos érzés és ha 

Persze, ez az egész egy pillanatnak tűnik mindenkinek az adott napon, mégis rengeteg készülődés előzi meg, hogy aztán bosszantóan gyorsan elteljen! Mert bár nem egy ember figyelmeztetett, hogy egy szempillantás lesz az egész és fel sem fogok tudni ocsúdni a ceremónia utáni mámoros boldogságból, már vágni is kell a tortát és ennyi volt az egész este. Természetesen nem hittem nekik, úgy voltam vele, hogy majd azt én tudom.

Végül valóban így lett és szürreálisan sok dolog történt annyi idő alatt, ami egy órának tűnt a mi szemszögünkből nézve.

Aztán másnap még mámoros boldogságban úsztunk és elevenítettük fel a még mindig rettenetesen friss emlékeket és nem hittük el, hogy minden ilyen baromi jól sült el. A visszaemlékezés közé már becsúszott egy-egy gondolatnyi szomorúság, hogy vége van és ami végül valóban életünk egyik legszebb napjának bizonyult, tovaillant örökre.

Na, de miért is érezzük így magunkat?

Elsősorban szerintem azért, mert nagyon sok feszültség távozik az emberből. Bár én valószínűleg a világ egyik legesleg nyugodtabb menyasszonya voltam, még így is volt pár dolog ami miatt aggódtam, hogy balul sülne el. Így másnap, mikor ez már mind csak a történelem egy részlete volt, boldogan ért a reveláció, hogy minden nagyon flottul alakult és majdnem az összes vendégünk jól érezte magát. Az aggodalom távoztával így már bennem is csak a pozitív érzések maradtak és a boldogság és hát őszintén, ki ne akarna átélni újra, meg újra egy tökéletes éjszakát?!

A második és egyben fő indok szorosan kapcsolódik az elsőhöz, az emlékek megszépülnek. Ez egy természetes emberi tulajdonság, hogy imádunk vágyakozni, majd visszaemlékezni. Ebben a két fázisban pedig általában csak a jó dolgoknak van hely, a rosszakról vagy nem beszélünk vagy inkább el is feledjük őket. Nem emlékszünk arra, hogy mennyi időt fektettünk bele a szervezésben, hogy minden apró részletet át kellett,hogy gondoljunk és mennyi idegeskedéssel járt ez az egész ( bár mondom, ez nálam egyáltalán nem jelentkezett). 

Általában azért egy elég intenzív folyamat előzi meg a lagzikat, ami az előtte való évünk, vagy esetleg éveink sok-sok óráját ( khm..természetesen szigorúan csak a munka utáni vagy előtti órákat) emészti fel. Észrevétlenül is ott van velünk és amikor az ember így rápörög valamire, akkor ebből a spirálból nagyon nehéz kijönni. A modern menyasszonyok sok-sok időt töltenek azzal, hogy pinterest boardokat hozzanak létre, az összes menyasszonyi csoportba belépve döntsenek, olyan fajsúlyos kérdésekről, mint hogy bordó vagy púder színű legyen a szalvéta? Viccet félretéve, valóban szerintem a legtöbbünk már csak azért jár fel ilyenkor a netre, hogy ötleteket gyűjtsön, beszámolókat olvasson, inspirálódjon.

Bármilyen veszélytelennek tűnik szerintem simán felér egy függőséggel az egész folyamat és így magamból kiindulva, el sem tudom képzelni, hogy egy olyan igazi menyaszörny például, hogy éli ezt meg.

Az esküvő egy csodálatos este, pont mint a nyaralások, annyira szürreális, a szürke hétköznapokból való menekvés, hogy rettentően nehéz utána visszaállni. A mi nagy napunk utáni hétfőn is rettenetesen furcsa volt és elkeserítő érzés újra dolgozni, mondtam is a férjemnek, hogy valószínűleg ezért állnak rá egyből sokana  baba projektre, hogy újra tudjanak valamit várni.

Mert akármennyire is furcsa mikor vége van, akkor úgy vagy vele, hogy ez pipa, de mivel az egész esküvőnek, mint eseménynek akkora feneket kerítenek sokan, meg úgy a presztízse is az életben egy óriási mérföldkőnek számít,  egy pillanatra meg kell állni és értékelni, hogy megtörtént. Egy picit lehet szomorkodni, hogy vége van, mérsékelten irigyellni azokat, akik még előtte állnak, de boldogan kell nyugtázni, hogy jól sikerült.

Mindenesetre, az esküvő utáni baby bluessal együtt is imádtam a nagy napunk minden percét és a világért nem cserélném el semmire azt a napot!

Egy nagyon jó barátnőm kevésbé optimális helyzete adta az ötletet ehhez a cikkhez, amin már egy pár napja rágom magamat. Flörtölni, bókokat kapni egy másik embernek tetszeni jó érzés, ezt senki sem tagadhatja. De belefér-e ez az ártatlan játék, ha valaki vár otthon, akinek mi vagyunk a mindenei?

Kép forrása: google.com

Van az a furcsa életkor, amikor az ember kilép az egyetemről, de még nem gondolkozik családalapításon, hanem gyakorlatilag csak önmaga. Ezt valaki megélheti óriási szabadságként is, de nem hiszem, hogy nagyot tévedek, ha az elveszettség és az önmagunk örökös megkérdőjelezése nem ismeretlen fogalmak sokak számára. Sokan a munkába vetik bele magukat, mások pedig a bulizásba merülnek el vadul, hogy az ebben az életkorban felmerülő kérdéseket kicsit elodázzák.

Azért olyan nagyon furcsa ez a helyzet, mert egész életünkben arra készülünk, hogy felnőttek leszünk. Ez jó esetben mindenki számára egy elkerülhetetlen állapot, egy cél ahová annyira vágyunk megérkezni, és amiről azt gondoljuk, amint átlépjük a határt minden válasszal a kezünkben állunk majd büszkén a többiekkel.

Valahogy, néha mégis más érzések vannak bennem. A legfurcsább, ami mostanában kialakult bennem, azok az egzisztenciális kérdések, amikre valahogy tiniként egyáltalán nem gondoltam. Hogy az idő telik, ám ez nem csak nálam ketyeg szuper gyorsan, hanem a szeretteimnél is. Miközben én azt tervezgetem, hogy miknek kell megtörténnie az életemben az elkövetkezendő években, ott van az a súlyos gondolat, hogy nem akarom ezt tervezgetni, mert közben például a szüleim idejéből is vonódik le az idő. Én az a folyton számolgató ember vagyok, aki mindenre próbál készülni és fejben az összes születendő gyermekem fontos életeseményét végiggondolom, mégis valahogy ezt a roppant nehéz, szívszorongató kérdést nem tudja bevenni az elmém.

Ezen kívül ott van a másik dolog, amit észleltem. Az egyetemen még menő, ha valaki gyorsan munkát tud szerezni és kvázi ez a hobbija. Aztán, ahogy onnan is kirepülünk, az a munka lesz a főállásunk és egyre nehezebb hobbikat találni. Javítsatok ki, ha tévednék, de az egyik legkínosabb kérdés, ami egy felnőtt életében olyan gyakran elhangzik, hogy mi a hobbid? Mert nagyon nehéz valamire rámondani, hogy a hobbid és valahogy semmi sem tűnik elég „menőnek”. Gyerekként még annyi különóra, sport és egyéb elfoglaltság volt az életünkben, amiket felnőttként nagyon nehéz, persze nem lehetetlen folytatni. Ezzel az egyéb elfoglaltságain és a szürke hétköznapok teendői miatt gyakran nem is szembesülünk, de amikor valaki megkérdezi tőlünk, hogy mivel szeretek szabadidőmben foglalkozni, akkor gyakran állok kétségbeesetten a kérdés hallatán. Mert erre a kérdésre, olyan nehéz válaszolni! Nyilván mindenki csinál dolgokat otthon, nem csak a tévét bámulja, illetve az utazás, mint olyan szintén sokunknak számíthat „hobbynak”. Ugyanakkor ott motoszkál bennem az érzés, hogy valami olyan választ szeretnék adni erre a kérdésre, ami releváns és érdekes, pont mikor gyerek voltam. Az igazság az viszont, hogy mikor olyan mindennapi dolgai vannak az embernek, mint háztartásvezetés vagy munka, akkor nagyon nehéz valamit rendszeresen szívvel-lélekkel művelni a mindennapokban.

Az utolsó, szorosan ehhez kötődő pontom, hogy a barátkozás, mint olyan teljesen más lesz ebben az életszakaszban. Amíg nem tartozunk különböző csoportokhoz, mint mondjuk a szülők, addig jó eséllyel a legtöbb felnőttkori barátságot a munkahelyünkön tudunk elmélyíteni. Ez viszont teljesen más szabályok alapján működik, mint mikor az ember fiatalabb és még tanul, vagy csak úgy lézeng az éterben. Az emberek sokszor sokkal kimértebbek, és mikor egy viccet készül elsütni az ember, jó eséllyel hatszor végiggondolja előtte, ha még nem ismeri a másikat, hogy valóban kimondja-e azt. Sokkal több réteg van az embereken egy ilyen környezetben, amiket hatványozottabban nehezebb is lehámozni. Olyan szempontból ez érthető, hogy az ember általában nem tudja mennyi időt fog az egyetemen eltölteni és a súlyos évek alatt nem akarja, hogy egy gondolatlanul elkotyogott információ keringjen róla az munkahelyén.

Más szempontból meg fura, mert mind emberek vagyunk. A nap végén szeretve és elfogadva lenni mindenkinek a vágya, és ha még nagyon különbözőek vagyunk is, akkor sem kellene, hogy gondot okozzon őszintén beszélgetni. Nem tudom, miért távolságtartóbbak a felnőttek, mint a fiatalabbak, mikor szerintem pontosan ugyanúgy lehetne életre szóló barátságokat kötni ebben az életszakaszban is.

Ti hogy látjátok ezt? Könnyedén barátkoztok felnőtt korban is?

A változás nem csak, hogy szükséges, de igazából elkerülhetetlen is. Talán észre sem vesszük, mégis láthatatlan hálóval szövi körül a mindennapjainkat, apró-cseprő dolgokban nyilvánul meg ugyan, de a világ egyik nap sem pont ugyanaz, mint volt.

Tradicionálisan egy fiú térdre ereszkedik, egy csinos gyűrűvel a kezében és felteszi szíve választottjának a kérdést: Leszel a feleségem? Régen nem volt akkora körítés ekörül mint manapság, a gesztus elegendő volt ahhoz, hogy a férfi bizonyítsa a lány iránt érzett megingathatatlan szerelmét. Napjainkban ennél sokkal nagyobb zaj, felhajtás és pompa van ekörül, miközben a lényeg tényleg csak annyi, szívből jön a gesztus?

Megmondom őszintén, valahogy mindig is hadilábon álltam a munkakereséssel, de amikor diák voltam, hatványozottabban könnyedebb volt ez a folyamat, mint manapság.

Forrás: google.com

Maga a FOMO, vagyis a kimaradás, lemaradás miatt érzett félelem, szorongás nem új keletű dolog, ám abban majdnem mindenki megegyezik, hogy a felgyorsult világban, ezek az érzések felerősödtek. Az élj a mának és társai motivációs idézetek folytonos emlékeztetőként szolgálnak ahhoz, hogy szembesüljünk vele: mi nem vagyunk annyira szabadok, kalandvágyóak, nem használjuk ki eléggé az életünkben rejlő potenciált, mint a többiek. 

A kép forrása: google.com 

Bár a témafelvetés kissé negatívnak érződhet, igazából csak a múltkori cikkem után, amit itt olvashattok, úgy gondoltam úgy fair, ha az érem mási oldaláról is összegyűjtöm a gondolataimat. Mert természetesen, mint mindennek így a mai világnak is van pozitív, illetve negatív oldala, az egész a szemlélő szemszögén múlik.

Szóval a mai cikkben összeszedtem nektek azt a három dolgot, amit én rossznak találok manapság.

Kép forrása: google.com

Még nem írtam a karanténról cikket, mivel nem voltam benne biztos, mikor lesz vége, így fogalmam sem volt arról, hogyan fogok én változni ez idő alatt. Most már nagyjából a távolból ködösen feldereng a célvonal, az én életemben viszont szeptemberig biztosan nem lesz munka, ami rettentően szürreális. Szóval nem akartam új keletű bölcsességeket megfogalmazni addig, míg ez az egész akár meg is változhat.

A mediterrán tengerpartok a legtöbbünket megigéznek és varázserejükkel örökre fogva tartanak. Mielőtt ellátogattam volna az angol térségen található tengerparti részekre, viszonylag negatív véleménnyel voltam róluk, mondván: úgysem tudja ugyanazt nyújtani, mint a pálmafás, meleg éghajlatú társai!