Megmondom őszintén, valahogy mindig is hadilábon álltam a munkakereséssel, de amikor diák voltam, hatványozottabban könnyedebb volt ez a folyamat, mint manapság.

Forrás: google.com

Biztosan megmondani nem tudom, hogy én változtam-e a sok szerzett tapasztalattal a hátizsákomban világosabban látom vajon a folyamatot, vagy a terület, ahol mozgok ilyen, vagy valóban a folyamattal van probléma. Természetesen a kálváriámban biztosan szerepet játszik ez az egész válság, mégsem tartom kizártnak, hogy ezenkívül sem mennének gördülékenyen a dolgok.

Attól a lehetőségtől sem zárkózom el, hogy magamban kell keresnem a hibát, mégis egyszerűen engem ettől az egész munkakereséstől kiver a víz. Biztos vannak olyan emberek, akik nagyon specifikus területeken mozognak, ahol könnyű megkülönböztetni az egyik munkavállaló eredményeit, képességeit a többiekétől, ám úgy érzem azért az átlag ember, aki egy hétköznapi munkára jelentkezik, nem bír és nem is kellene bírnia olyan kirívó tulajdonságokkal, ami kizárólag őt tenné alkalmassá a munkára.

Mégis, valahogy az a tendencia az én megfigyelésemben, hogy ma már egy egyszerű ügyfélszolgálatos pozíciónál is el kell adnod magad a munkáltatónak. Na most igaz, valami alapján szelektálni kell, így egy csinos kis motivációs levél valóban egyszerűbbé tenné a dolgokat. Ám azon kívül, hogy szeret valaki az emberekkel foglalkozni és valljuk be egymás között: kell a pénz, hogy megélhessen, nehéz felsorakoztatni még több fajsúlyos érvet egy teljesen átlagos munka mellett. De a cégek elvárják, hogy te már azelőtt, hogy akármit is ígértek volna neked ( azon az anomálián kívül, hogy versenyképes fizetést ígérnek, amihez ugyebár te add meg a bérigényedet), igenis el kell kezdened körbe udvarolni őket.

Maradva a tinder referenciánál, az én szememben valahogy így fest ez az egész dolog: vagyunk mi egy átlagosan kinéző, korrekt megélhetéssel és elfogatható humorral rendelkező fiatal egyedek, akik kiszúrnak a randiportálon egy hasonló kaliberrel rendelkező profilt. Na most, valószínűleg ha szemtől szemben találkoznánk rögtön kiderülne, hogy meg van-e az a bizonyos plusz kettőnk között. Ám mivel személytelenül, az interneten keresztül kezdjük ismerkedésünk rögös útját, a füllentés, a lódítás és a nagyot mondás lehetősége pont annyira csábító, mint amennyire el is várt egyébként.

Mert valahogy ki kell tűnni, és ismétlem, egy átlagos munkára, átlagos emberként nagyon nehéz olyan valós értékeket bedobni a kalapba, amivel a többi hatszázhuszonhétmillió ember ne rendelkezne. Itt jön képbe a korrigálás. A tények, vagy szintén visszatérve a Tinder képhez, a fények korrigálása, a filterek felhelyezése, amivel egy kicsit jobb pozícióba helyezzük önmagunkat. Na most hogyan lehetne sikeres egy kapcsolat, aminek az alapjai nem a valós értékeken nyugszanak?

De nem lehet mit csinálni, ha ez az egyetlen módja annak, hogy valahogy kiragyogjon az önéletrajzod, akkor meg kell tenni ezt is, bármennyire nem fűlik rá a fogunk.

Ráadásul a motivációs levél fontosságát nem vitatva, de azt, hogy mégis mennyit nyom a latba megkérőjelezi az, hogy kinek mennyire megy jól az írás?

Hiszen az írás, a szavak szépen egymásba fűzése is egy szakma, és az, hogy valaki miként csűri-csavarja a hangzatos mondatokat, nagyon sokat tud hozzátenni egy dokumentumhoz. Márpedig nem vagyok biztos benne, hogy mindenkinek rendelkeznie kell ezzel a képességgel, ahhoz, hogy egy-egy pozícióba sikeres legyen. Márpedig a self-branding (egyébként a szótól

is rosszul vagyok), mint olyan, elképesztően fontos lett a munkakeresésénél. És ez olyan szakembereknél, akik valóban valamilyen karriert építgetnek és a munkájukért élnek, nem pedig csak a napi betevőt szeretnék megkeresni, rendben is van. Viszont a többi embernél nem hiszem, hogy fontos lenne, hogy mennyire tudod a saját tapasztalataidat és személyedet értékesíteni.

És az utolsó pontom, ami számomra a legbicskanyitogatóbb az a bérigény megadása. Merthogy nem értem, ez miért egy fair, valid kérdés, még azelőtt, hogy az önéletrajzok közül szelektáltak volna. Sokkal, de sokkal korrektebb, mikor meg van adva egy összeg és annak tudatában jelentkezhetünk egy állásra. Mert úgy tudod, hogy mit gondol a cég, mennyit ér a te munkád, nem pedig saját magadnak kell árcédulát tűzni a fejedre. Egy jelentkező sokkal bizonytalanabb pozícióban van, mint egy munkaadó, így nehezebb reálisan látni az értékeinket, főleg ha szükséghelyzetben vagyunk.

Nem szeretném túl negatívan lezárni a cikkem, mégis most úgy érzem, hogy Magyarországon a munkakeresés folyamata még mindig egy olyan procedúra, ami bizonytalanságban akarja tartani az embert, ahol a jelentkező visszajelzés és hatékony kommunikáció hiányában újra meg újra kénytelen megkérdőjelezni önmagát.