A nagy, fehér esküvő rengeteg ember (direkt nem írom le, már csak azért sem, hogy lány) álma. Az összes családtag, barát előtt kimondani az IGEN-t, csodálatos érzés és ha 

Persze, ez az egész egy pillanatnak tűnik mindenkinek az adott napon, mégis rengeteg készülődés előzi meg, hogy aztán bosszantóan gyorsan elteljen! Mert bár nem egy ember figyelmeztetett, hogy egy szempillantás lesz az egész és fel sem fogok tudni ocsúdni a ceremónia utáni mámoros boldogságból, már vágni is kell a tortát és ennyi volt az egész este. Természetesen nem hittem nekik, úgy voltam vele, hogy majd azt én tudom.

Végül valóban így lett és szürreálisan sok dolog történt annyi idő alatt, ami egy órának tűnt a mi szemszögünkből nézve.

Aztán másnap még mámoros boldogságban úsztunk és elevenítettük fel a még mindig rettenetesen friss emlékeket és nem hittük el, hogy minden ilyen baromi jól sült el. A visszaemlékezés közé már becsúszott egy-egy gondolatnyi szomorúság, hogy vége van és ami végül valóban életünk egyik legszebb napjának bizonyult, tovaillant örökre.

Na, de miért is érezzük így magunkat?

Elsősorban szerintem azért, mert nagyon sok feszültség távozik az emberből. Bár én valószínűleg a világ egyik legesleg nyugodtabb menyasszonya voltam, még így is volt pár dolog ami miatt aggódtam, hogy balul sülne el. Így másnap, mikor ez már mind csak a történelem egy részlete volt, boldogan ért a reveláció, hogy minden nagyon flottul alakult és majdnem az összes vendégünk jól érezte magát. Az aggodalom távoztával így már bennem is csak a pozitív érzések maradtak és a boldogság és hát őszintén, ki ne akarna átélni újra, meg újra egy tökéletes éjszakát?!

A második és egyben fő indok szorosan kapcsolódik az elsőhöz, az emlékek megszépülnek. Ez egy természetes emberi tulajdonság, hogy imádunk vágyakozni, majd visszaemlékezni. Ebben a két fázisban pedig általában csak a jó dolgoknak van hely, a rosszakról vagy nem beszélünk vagy inkább el is feledjük őket. Nem emlékszünk arra, hogy mennyi időt fektettünk bele a szervezésben, hogy minden apró részletet át kellett,hogy gondoljunk és mennyi idegeskedéssel járt ez az egész ( bár mondom, ez nálam egyáltalán nem jelentkezett). 

Általában azért egy elég intenzív folyamat előzi meg a lagzikat, ami az előtte való évünk, vagy esetleg éveink sok-sok óráját ( khm..természetesen szigorúan csak a munka utáni vagy előtti órákat) emészti fel. Észrevétlenül is ott van velünk és amikor az ember így rápörög valamire, akkor ebből a spirálból nagyon nehéz kijönni. A modern menyasszonyok sok-sok időt töltenek azzal, hogy pinterest boardokat hozzanak létre, az összes menyasszonyi csoportba belépve döntsenek, olyan fajsúlyos kérdésekről, mint hogy bordó vagy púder színű legyen a szalvéta? Viccet félretéve, valóban szerintem a legtöbbünk már csak azért jár fel ilyenkor a netre, hogy ötleteket gyűjtsön, beszámolókat olvasson, inspirálódjon.

Bármilyen veszélytelennek tűnik szerintem simán felér egy függőséggel az egész folyamat és így magamból kiindulva, el sem tudom képzelni, hogy egy olyan igazi menyaszörny például, hogy éli ezt meg.

Az esküvő egy csodálatos este, pont mint a nyaralások, annyira szürreális, a szürke hétköznapokból való menekvés, hogy rettentően nehéz utána visszaállni. A mi nagy napunk utáni hétfőn is rettenetesen furcsa volt és elkeserítő érzés újra dolgozni, mondtam is a férjemnek, hogy valószínűleg ezért állnak rá egyből sokana  baba projektre, hogy újra tudjanak valamit várni.

Mert akármennyire is furcsa mikor vége van, akkor úgy vagy vele, hogy ez pipa, de mivel az egész esküvőnek, mint eseménynek akkora feneket kerítenek sokan, meg úgy a presztízse is az életben egy óriási mérföldkőnek számít,  egy pillanatra meg kell állni és értékelni, hogy megtörtént. Egy picit lehet szomorkodni, hogy vége van, mérsékelten irigyellni azokat, akik még előtte állnak, de boldogan kell nyugtázni, hogy jól sikerült.

Mindenesetre, az esküvő utáni baby bluessal együtt is imádtam a nagy napunk minden percét és a világért nem cserélném el semmire azt a napot!