Van az a furcsa életkor, amikor az ember kilép az egyetemről, de még nem gondolkozik családalapításon, hanem gyakorlatilag csak önmaga. Ezt valaki megélheti óriási szabadságként is, de nem hiszem, hogy nagyot tévedek, ha az elveszettség és az önmagunk örökös megkérdőjelezése nem ismeretlen fogalmak sokak számára. Sokan a munkába vetik bele magukat, mások pedig a bulizásba merülnek el vadul, hogy az ebben az életkorban felmerülő kérdéseket kicsit elodázzák.

Azért olyan nagyon furcsa ez a helyzet, mert egész életünkben arra készülünk, hogy felnőttek leszünk. Ez jó esetben mindenki számára egy elkerülhetetlen állapot, egy cél ahová annyira vágyunk megérkezni, és amiről azt gondoljuk, amint átlépjük a határt minden válasszal a kezünkben állunk majd büszkén a többiekkel.

Valahogy, néha mégis más érzések vannak bennem. A legfurcsább, ami mostanában kialakult bennem, azok az egzisztenciális kérdések, amikre valahogy tiniként egyáltalán nem gondoltam. Hogy az idő telik, ám ez nem csak nálam ketyeg szuper gyorsan, hanem a szeretteimnél is. Miközben én azt tervezgetem, hogy miknek kell megtörténnie az életemben az elkövetkezendő években, ott van az a súlyos gondolat, hogy nem akarom ezt tervezgetni, mert közben például a szüleim idejéből is vonódik le az idő. Én az a folyton számolgató ember vagyok, aki mindenre próbál készülni és fejben az összes születendő gyermekem fontos életeseményét végiggondolom, mégis valahogy ezt a roppant nehéz, szívszorongató kérdést nem tudja bevenni az elmém.

Ezen kívül ott van a másik dolog, amit észleltem. Az egyetemen még menő, ha valaki gyorsan munkát tud szerezni és kvázi ez a hobbija. Aztán, ahogy onnan is kirepülünk, az a munka lesz a főállásunk és egyre nehezebb hobbikat találni. Javítsatok ki, ha tévednék, de az egyik legkínosabb kérdés, ami egy felnőtt életében olyan gyakran elhangzik, hogy mi a hobbid? Mert nagyon nehéz valamire rámondani, hogy a hobbid és valahogy semmi sem tűnik elég „menőnek”. Gyerekként még annyi különóra, sport és egyéb elfoglaltság volt az életünkben, amiket felnőttként nagyon nehéz, persze nem lehetetlen folytatni. Ezzel az egyéb elfoglaltságain és a szürke hétköznapok teendői miatt gyakran nem is szembesülünk, de amikor valaki megkérdezi tőlünk, hogy mivel szeretek szabadidőmben foglalkozni, akkor gyakran állok kétségbeesetten a kérdés hallatán. Mert erre a kérdésre, olyan nehéz válaszolni! Nyilván mindenki csinál dolgokat otthon, nem csak a tévét bámulja, illetve az utazás, mint olyan szintén sokunknak számíthat „hobbynak”. Ugyanakkor ott motoszkál bennem az érzés, hogy valami olyan választ szeretnék adni erre a kérdésre, ami releváns és érdekes, pont mikor gyerek voltam. Az igazság az viszont, hogy mikor olyan mindennapi dolgai vannak az embernek, mint háztartásvezetés vagy munka, akkor nagyon nehéz valamit rendszeresen szívvel-lélekkel művelni a mindennapokban.

Az utolsó, szorosan ehhez kötődő pontom, hogy a barátkozás, mint olyan teljesen más lesz ebben az életszakaszban. Amíg nem tartozunk különböző csoportokhoz, mint mondjuk a szülők, addig jó eséllyel a legtöbb felnőttkori barátságot a munkahelyünkön tudunk elmélyíteni. Ez viszont teljesen más szabályok alapján működik, mint mikor az ember fiatalabb és még tanul, vagy csak úgy lézeng az éterben. Az emberek sokszor sokkal kimértebbek, és mikor egy viccet készül elsütni az ember, jó eséllyel hatszor végiggondolja előtte, ha még nem ismeri a másikat, hogy valóban kimondja-e azt. Sokkal több réteg van az embereken egy ilyen környezetben, amiket hatványozottabban nehezebb is lehámozni. Olyan szempontból ez érthető, hogy az ember általában nem tudja mennyi időt fog az egyetemen eltölteni és a súlyos évek alatt nem akarja, hogy egy gondolatlanul elkotyogott információ keringjen róla az munkahelyén.

Más szempontból meg fura, mert mind emberek vagyunk. A nap végén szeretve és elfogadva lenni mindenkinek a vágya, és ha még nagyon különbözőek vagyunk is, akkor sem kellene, hogy gondot okozzon őszintén beszélgetni. Nem tudom, miért távolságtartóbbak a felnőttek, mint a fiatalabbak, mikor szerintem pontosan ugyanúgy lehetne életre szóló barátságokat kötni ebben az életszakaszban is.

Ti hogy látjátok ezt? Könnyedén barátkoztok felnőtt korban is?