A változás nem csak, hogy szükséges, de igazából elkerülhetetlen is. Talán észre sem vesszük, mégis láthatatlan hálóval szövi körül a mindennapjainkat, apró-cseprő dolgokban nyilvánul meg ugyan, de a világ egyik nap sem pont ugyanaz, mint volt.

Ezekkel a mikro változásokkal általában a legtöbben megküzdünk, különösebb fennakadás nélkül. A stressz, a szorongató érzés akkor szokott jelentkezni, mikor úgymond az életünket megváltoztató döntéseket hozunk: szakítás, költözés, válás, gyermekvállalás. Olyan dolgok, amik a holnapot élesen meg fogják különböztetni a tegnaptól. Az ilyen fajta átalakulásokkal már legtöbben nem tudjuk a harcot olyan könnyedén felvenni, többek között én sem.

Leginkább olyan érzés ez, mintha egy forgalmas, kétirányú, többsávos úttesten próbálnánk átkelni. Az eszünkkel tudjuk, hogy meg fog nyílni a lehetőség, lesz olyan pillanat, amikor az úttest egy pillanatra elhalkul és mi minden különösebb galiba nélkül át tudunk kelni. A problémát viszont az a fránya szív okozza, ami az autók sivító zajától hevesebben kezd dobogni és sokaknál akár a lefagyás, tehetetlenség érzésével is párosulhat.

Rengeteg tényezős ez az egyenlet, sok mindentől függ az ijedség mértéke, többek között, hogy milyen fajta változáson is megyünk keresztül, mégis tévesen sokan úgy gondoljuk, hogy a legfontosabb tényező az akaraterő.

Hányszor hallottam már életem során, hogy csak igazán akarni kell valamit, akkor biztosan sikerülni fog, vagy Ó!Te csak nem akartad igazán!

Igaz, ami igaz, fontos az elhatározás és hogy akarjuk mi magunk is a változást. De ez leginkább csak a lavina megindításához kell, ami általában a legegyszerűbb része a dolognak, hiszen mire a fejünkbe jut a gondolat, már tudatalatti szinten valószínűleg elég régen motoszkálhatott bennünk a tenni akarás vágya.

A nehéz dolog  véghezvinni a terveinket és ide már sokkal több kell, mint a kis kemény fejünk, hogy végig menjünk az úton. Az így jártam anyátok sorozatban van erre egy nagyon jó rész, amiben a szakításon morfondíroznak a főszereplők, ám amint ki akarják mondani a bűvös szavakat, érthetetlen oknál fogva az addig nem kívánatos, vagy épp defektes párjuk újra vonzóvá válik számukra.

Hogy miért van ez?

Dr. Séllei Beatrix egyik cikkében találtam erre egy kifejező gondolatot:

Egy adott helyzet kimeneteléből származó veszteséget kétszer akkora súllyal veszünk figyelembe, míg a nyereség esetén fele akkora értékkel számolunk. A félegységnyi nyereség szemben a két egységnyi rossz lehetőségével sok mindenkit eltántorít a változásoktól.

Vagyis: veszíteni senki sem szeret. És az új élet kezdete lehet bármilyen kecsegtető, ha a félelem bekúszik a gondolataink közé, hirtelen már nem is vagyunk benne annyira biztosak, hogy olyan rossz a helyzetünk. Hiszen akkor vegyük a szakításos példát, benne van a lehetősége, hogy szakítás után újra kivirágzunk és rátalálunk önmagunk egy javított verziójára, ugyanakkor az is benne van, hogy végtelen szomorúságot és ürességet fogunk érezni és soha többé nem tudunk majd megnyílni valaki másnak. Vagy éppenséggel jöhet a szőke herceg fehér lovon, viszont az is benne van a pakliban, hogy a volt párunknál csak rosszabb partnerekkel fog összevetni a sors.

Ezen az alapvető emberi félelmen felül, még van pár nagyon fontos tényező, ami mindenkit nagyban befolyásol. Az egyik ilyen az ember környezete, ha rosszalló pillantásokat és döntéseinket kétségbevonó kérdéseket kapunk a családtól, barátoktól, akkor ember legyen a talpán, aki nem bizonytalanodik el a döntésében. A másik oldalról pedig, ha bátorító szavakat, kedves, támogató gesztusokat tesznek a szeretteink, máris kevésbé tűnik ijesztőnek a folyamat.

Nem csak azért, mert igazolást nyer a szívünkben a döntésünk, hanem azért is mert tudjuk: ha balul sül el a dolog, védőhálóként ott lesznek ezek az emberek.

A másik pedig, ami elég egyértelmű: ha van a szemünk előtt egy példa, egy minta, a hasonló helyzetet átélő emberek rendkívül sokat tudnak segíteni a változás gördülékennyé varázsolásában. Hiszen sokkal egyszerűbb bármi, ha a tapasztaltabbaktól el tudunk lesni trükköket, félelmeinkkel, kérdéseinkkel bombázhatjuk őket.

Egyedül viszont beleugrani az ismeretlenbe úgy, hogy rajtunk kívül senki sem tapasztalt még csak hasonlót sem, roppant ijesztő tud lenni!

Ami viszont minden nagy változásra igaz, hogy minden esetben el kell gyászolnunk, magunk mögött hagynunk a régit, hogy megtaláljuk az értéket az újban.