Tradicionálisan egy fiú térdre ereszkedik, egy csinos gyűrűvel a kezében és felteszi szíve választottjának a kérdést: Leszel a feleségem? Régen nem volt akkora körítés ekörül mint manapság, a gesztus elegendő volt ahhoz, hogy a férfi bizonyítsa a lány iránt érzett megingathatatlan szerelmét. Napjainkban ennél sokkal nagyobb zaj, felhajtás és pompa van ekörül, miközben a lényeg tényleg csak annyi, szívből jön a gesztus?

Régen sokat gondolkoztam azon, hogy miért a fiúknak kell megkérni a lányok kezét? Miért alakult így és mi is ennek igazából az értelme?

Ma már tudom, hogy az esetek nagy részében egy lány sokkal hamarabb készen áll arra, hogy örökre elkötelezze magát a szerelme mellett, mint ahogy a másik félben megérik ez a gondolat. A fiúk kicsit lassabban érnek, - halljuk a mondást évszázadok óta - felnőve, és el is fogadjuk: hát ők már csak ilyenek. Viszont míg egy férfiban érlelődik a gondolat, ami gyakran jó hosszú ideig is elhúzódhat, addig a nőkben egyre irreálisabb, teljesíthetetlenebb elvárás épülget szépen. Könyvekből, filmekből szocializálódunk és az internet világában sem szűkölködünk a grandiózusabb gesztusokat bemutató mini klipekből, ahol pénzt nem sajnálva árasztják el szerelmükkel a férfiak a nőket.

Az én szememben nem létezik olyan, hogy tökéletes lánykérés, de olyan sem létezik, ami nem lenne tökéletes. Hadd magyarázzam meg ezt a zagyvaságot!

Ha tényleg a párod az igazi, ő a kiválasztottad és valóban a szíved mélyéről szereted, akkor a lánykérés pillanatában nem a téged körülvevő zajra fogsz majd koncentrálni. Fel sem fog tűnni a körítés, hanem az a gondolat kering majd az elmédben, hogy: Istenem! Ez az ember tényleg itt van előttem ezzel a kis ékszerrel és velem akarja leélni az életét!

A többi, a fényképek virágok, mutatványok, mind-mind csak zaj és tényleg nem ezek számítanak igazán. Olyan világban élünk, ahol az esküvőkre és a válásokra is hanyagul tekintenek.

Vajon hányan gondolnak bele úgy igazán, hogy mit is szimbolizál a gyűrű, a végtelen kör?

Mert bár mind tudjuk mit jelent a gyűrű, miről szól a házasság és az örökkön-örökké. De igazán csak akkor nyer értelmet ez az egész, akkor érzed a súlyát, mikor veled is megtörténik. Ez pontosan egy olyan csoda, amit nem lehet átérezni teljesen, ha veled még nem történt ilyesmi. Mert az örökkévalóság egy hosszú idő és az a gesztus, hogy ezt a párod valóban veled akarja tölteni, leírhatatlan gesztus.

Ugyanakkor ijesztő is, mert amikor igent mond az ember lánya, nem csak a jó dolgokba egyezik bele. Könnyű az életünk csúcspontján, mikor még szépek, erősek és egészségesek vagyunk belemenni a dologba, viszont a házasság pont arról szól, hogy akkor is ki kell tartanod a másik mellett, ha a jövőtök mégsem fényesen alakul. Az eshetőség mindig benne van, hogy a dolguk rosszra fordulnak, és több mint valószínű, ha az ember egy életre választ társat, hogy megannyi keserédes pillanatban fognak osztozkodni egymással. Gyermektől meggyötörten, vagy éppen gyermektelenül, a lapos életközépi válság és a már szép, de mégis fájdalmas időskorban is szeretni kell tudni a másikat.

Roppant egyszerű boldogan rávágni az igent, egy éppen felfelé ívelő kapcsolatban (valószínűleg pontosan ezért van annyi gyors, hirtelen eljegyzés is a világban és ennek következtében válás is), de azt hiszem bármennyire is pesszimistán hangzik, legalább át kell, hogy fussanak a legrosszabb eshetőségek is az ember agyán. Nem bevonzani a rosszat és negatívan hozzáállni a jövőhöz, hanem belehelyezni magunkat képzeletben egy nem túl ideális jövőképbe.

És ekkor kell a másikra pillantani és elképzelni, vajon akkor is tudom-e majd szeretni?

Amikor én igent mondtam, hirtelen suhant át a millió csodás végkifejlet és pár kevésbé imponáló végkifejlet az agyamon, és remélem, hogy mi tényleg így leszünk. Nem is remélem, hiszem, hogy mi így leszünk. Társakkén az életben és bajtársként a pácban.

Nehéz megjósolni a jövő mit hoz, mégis abban a pillanatban, mint a gyűrűt az ujjunk köré, úgy próbáljuk az ígéretes jövőt magunk köré fonni.