Még nem írtam a karanténról cikket, mivel nem voltam benne biztos, mikor lesz vége, így fogalmam sem volt arról, hogyan fogok én változni ez idő alatt. Most már nagyjából a távolból ködösen feldereng a célvonal, az én életemben viszont szeptemberig biztosan nem lesz munka, ami rettentően szürreális. Szóval nem akartam új keletű bölcsességeket megfogalmazni addig, míg ez az egész akár meg is változhat.

  Most már viszont így, hogy hazalátogatok egy hónapra, megtörik a magányom. Nagyjából négy hónapja vagyok itthon és ebből egy kivételével, főként egyedül tengettem mindennapjaimat.

  A hazalátogatás mindig is egy vegyes érzésekkel teli utazás, most viszont más perspektívából is különös ez az út, hiszen az elmúlt hónapok alatt – jobb tevékenység híján- sok önreflexióra és önfejlesztésre- de utálom ezt a szót!- jutott időm.

Azt hiszem, kijelenthetem, hogy még egy ilyen nyugodt időszak az életemben nem lesz.

  Ezt nem ilyen misztikusan kell elképzelni, hogy órákon át jógáztam, vagy habzsoltam az önfejlesztő, motivációs könyveket, inkább úgy tudnám pontosítani, hogy sokat maradtam egyedül a gondolataimmal, így jobban oda is figyeltem rájuk. És bár nem volt mindig tökéletes, mégis azért összességében egy nagyon jó időszak volt (nem kívánom, hogy fennmaradjon vagy újra megtörténjen, természetesen). Mert én roppant szerencsés helyzetben voltam, így tényleg az volt a legnagyobb problémám, hogy esetleg kissé egysíkúak voltak a napjaim

  Furcsa ezeket a szavakat gépelni, mert annyira szürreálisan közelinek és távolinak tűnik egyszerre ez az időszak. El sem hiszem, hogy kora márciusban közölték először, hogy most már itthonról kell dolgozni és nem egészen egy héttel rá pedig azt, hogy furlough-ra raknak (ami nagyjából azt jelenti, hogy az állam fizeti a 80%-át a bérednek és cserében nem kell dolgoznod).

  Egyrészt távolinak tűnik, mert jelenleg el sem tudom képzelni, hogy milyen volt mindennap bejárni, dolgozni, olyan régen voltam ott. Emlékszem, hogyan teltek kora tavasszal a hetek, amikor is néztük Boris Johnson bejelentéseit és vártuk a fejleményeket. Ha erre visszagondolok, akkor meg mernék esküdni, hogy az már egy másik élettel ezelőtt volt.

  Másrészt pedig roppant közelinek is tűnik, mert nagyon gyorsan eltelt. Emlékszem nem egészen egy hónapja foglaltam le a repülőjegyeket hazaúthoz, amikor még minden sokkal bizonytalanabb volt a világban. Az egész elröppent, szó szerint.

Nem is tudom, hogyan lehetséges az, hogy már júliust írunk, de ezt betudom annak a számlájára, hogy 2020 a világ legfurcsább éve.

  Valahogy az a kép rajzolódott ki bennem, hogy nagyjából két részre lehetett osztani az embereket a karantén alatt: akik folyton panaszkodtak és rettenetesen viselték, illetve azok, akik folyamatos önfejlesztéssel, új dolgok elsajátításával töltötték az elzártságot.

  Ha be kellene sorolnom magam a két csoport egyikébe, akkor bizonyosan a másodikhoz csatlakoznék, mert én nagyon jól viseltem a helyzetet. Hogy igazán őszinte legyek, nem éreztem úgy, hogy lenne lehetőségem egyáltalán máshogy viselni. Miért? Mert akárhonnan nézem, akinek az anyagi biztonsága nem került veszélybe, volt tető a feje fölött és nem utolsósorban egészséges volt, annak nem igazán lehet oka panaszra. Mert ezek az emberek, vagyis mi, szerencsések vagyunk és ezt én így is fogtam fel.

Sokan kérdezgették, hogy nem őrülök-e meg egyedül, nem rossz, várom-e a végét?

Ezt a kérdést akárhányszor megkaptam, mindig ugyanazt válaszoltam: mit tehetnék? Ha nagyon rossz lenne, akkor sem tudnám megváltoztatni, szóval az egyetlen egy dolgot tettem, amit tehettem ebben a helyzetben.

  Ezáltal életem egyik legnyugodtabb időszakát élhettem meg és tényleg teljes békességbe kerültem önmagammal.

  Természetesen nekem, egy örökmozgónak, aki imád menni, hiányoztak ezek az impulzusok, rossz volt nem találkozni barátokkal és tudtam, hogy az a sok minden, amit idénre elterveztünk nem fog megvalósulni. De ezekkel nem tudtam mit kezdeni, hiszen, ismételten rajtam kívülálló, sokkal nagyobb okok határozták meg a játékszabályokat.

  Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy nem voltak rosszabb napjaim, mert az életben mindig vannak érzelmileg nehezebben viselhető, kissé borúsabb időszakok, de általánosságban véve én tényleg jól elvoltam. Olyan dolgokkal foglalkozhattam végre, mint például a blogolás. Ezer éve tervezett hobby, aminek elkezdéséhez mindig jött valamilyen kényelmes kifogás. Most nem volt kifogásom, így hát elkezdtem és milyen jól tettem.

  Ezen kívül én is, mint sokan mások, bele-belekezdtem kurzusokba és ezáltal sok mindent megtudtam magamról. Leginkább az ellenkezőjét annak, amit szerettem volna, mert hiú ábrándjaimban az szerepelt, hogy most aztán ki fog derülni, mi az, ami igazán érdekel, de ennek inkább az ellenkezője történt. És erre sem tudok máshogy tekinteni, minthogy jól van ez így, legalább ennyivel beljebb vagyok.

  Örülök, hogy ha csak egy hónapra is, magam mögött tudhatom ezt a bezártságot, viszont félek is. Láttam egy nagyon jó idézetet, arról szólt, hogy nem kellene visszaállniuk a "normális kerékvágásba", ugyanis a koronavírus előtti időszak semmiképpen nem nevezhető annak. A rengeteg túlhajszolt, stresszes, hatszáz feladat között zsonglőrködő ember, akik csak átlibbennek az életen, nem a normális élet. Most lehetőséget kaptunk az önreflexióra és hogy meglássuk mik és kik is az igazán fontosak : az egészségügy, a család és barátok, a természet.

   Én sem vagyok benne biztos, hogy amint elhagyom ezt a kis kényelmes buborékomat, sikerül majd megőriznem azt, amit ezalatt a pár hónap alatt kiépítettem magamban. Hogy nem fog-e újból bemorzsolni az élet és a fölösleges zajok körülöttem.

  Mindenesetre örülök, hogy nem csak rossz volt számomra ebben az igencsak furcsa élethelyzetben és hálás vagyok ezért, hogy sikerült megtalálom magamban a nyugalmat.

Ti hogy vagytok ezzel? Visszatekintve miről szólt nektek ez az időszak?