" Azt mondtad a távolság segít,

hogy idővel majd elmúlik ez az érzés. "

Eredetileg is erről a témáról akartam írni, aztán tegnap este sikerült megnéznem a Five Feet Apart című filmet( ami színtiszta mazohizmus volt részemről), így pedig még aktuálisabbá vált a téma az életemben.

Van, aki egész életében a halállal küzd, de általában, vagy hívjuk inkább jó estnek, életünk csak egy éretebb szakaszában szembesülünk a végső búcsúval.

A halállal az a probléma, hogy nagyon ritkán van esélyünk a tökéletes búcsúra, kevés olyan esettel szembesülünk, mikor megfelelően sikerül elköszönni. Így sokszor marad az emberben a bárcsak érzés. A megbánás, hogy valamit máshogy tettünk, mondtunk volna, az érzés, hogy egy történet úgy ér véget, hogy nincsenek elvarrva rendesen a szálak.

Ha valaki hisz egy felsőbb erőben, gyanítom egyszerűbb ezzel a témával megbírkóznia. Amikor a halál nem a véget jelenti, hanem valami újnak a kezdetét, a paradicsomba való belépést, vagy akár a következő életünkbe való átlépést.Talán ebben az esetben könnyebb elfogadni a tényt, hogy akit szerettünk már nincs velünk többé. A gyász folyamata természetesen ugyanaz, mégis az a megnyugtató érzés, hogy egy jobb világba távozott akivel mélyen törődtünk kárpótolhat minket.

Azonban a racionálisabb felfogás szerint, amit én magam is képviselek, a halál nem más, mint egy nagy sötétségbe való eltűnés. Az én hitem szerint, a halál nem az életnek a folytatása és nem is valami újnak a kezdete.

Nem akarom senkinek sem elvenni a hitét. sőt bárcsak én is hasonlóan tudnék viszonyulni a kérdéshez! Ám az én elmém valahogyan másképpen formálódott, és a vallások ígéretei mögött nem látok mást, mint nevelési szándékot. A szabályok betartatását, hogy az ember jól viselkedjen a földön, így elnyerheti méltó jutalmát. Pont, mint a mesékben.

Pont ebből fakadóan, hogy nem tudom ezt így értelmezni, a gyász, valaki elvesztése számomra az egyik legnehezebben feldolgozható érzés az életemben. Minden egyes búcsúba, még a kisállataim eltávozásába is, én is egy részben belhalltam.

Sokan mondják, hogy gyerekkorunkban elveszíteni valakit, aki hozzánk közel áll, az kihathat az egész felnőtt életünkre. Én megtapasztaltam, egészen fiatal voltam, mikor meghalt a nagymamám, aztán mikor a következő nagy veszteség ért épp a húszas éveim elején jártam. Őszintén megmondom, a második sokkal jobban szétzúzta a világomat.

Emlékszem egyszer, mikor már idősebb voltam, egy ismerősömnél vendégeskedtem, a környéken lakók összegyűltek és az utcában tartottak egy kisebb összejövetelt. Ki rágcsát hozott, ki valami édességet, más pedig a húst szolgáltatta a rögtönzött grillpartyhoz. Nagyon jól éreztem magamat. Itt találkoztam az egyik szomszédban lakó hölggyel, aki alig lehetett valamivel több, mint harmincéves. Elkezdtünk beszélgetni, elmeséltem én ki vagyok, mit szeretek csinálni, hogy milyen viszony fűz a szüleimhez. Aztán a semmiből egyszer csak megnyílt nekem, könnyekben tört ki és elmesélte, hogy éppen nem rég vesztette el az anyukáját, a kínzó fájdalommal pedig nagyon nehezen tud megküzdeni. Szörnyű volt, nem tudtam olyan dolgot mondani, ami egy kicsit is enyhítette volna a fájdalmát. Elmesélte nekem, hogy egyik nap, mikor épp rátört a szomorúság, a kislánya megpróbálta megvigasztalni. Elmagyarázta neki, hogy azért sír, mert nemrég vesztette el az anyukáját és ő volt az egyik legjobb barátja, vele beszélt meg minden, megosztották a legbensőségesebb titkaikat is egymással. A kislány pedig erre azt felelte:  Akkor mostantól kezdve majd én leszek az új legjobb barátod, mami!

Mert a gyerekek fejáben a halál még felfoghatatlan. Alig éltek pár évet, hogyan is lehetne fogalmuk arról, milyen rövid, múlékony az élet. Én is valahogy így éreztem, mikor meghalt a nagymamám. Szomorú voltam, féltem a haláltól, de fogalmam sem volt mi az. Ahogy az lenni szokott, kínoztak rémálmok, amire a mai napig emlékszem, de előbb utóbb túllendültem rajta.

Aztán mikor felnőttként elveszítettem a nagypapámat, az valami egészen lesújtó érzés volt. Tudtam, hogy beteg, de nem gondoltam, hogy valaha tényleg itt hagy. Azt hiszem, ha valakit nagyon szeretünk sose gondoljunk, hogy egyszer tényleg elmennek. Még mikor meghalnak sem tudjuk elképzelni igazán, hogy végleges, mert újra meg újra visszatérnek, legalábbis gondolat formájában. Egyszerűen túl nehéz felfogni ezt az érzést. Mert, legalábbis az én esetemben így történt, itt már értettem, hogy elmúlt egy élet, soha többé nem fog folytatódni, ez egy végleges, visszacsinálhatatlan folyamat. És, hogy az élet tényleg olyan kegyetlenül rövid.

Éppen ezért olyan nehéz azt is átélni, mikor álmaimban visszatérnek az elhunyt szeretteim. Mert rossz érzés olyankor felébredni, és rádöbbeni újra meg újra, hogy ez már mind csak történelem. Persze van aki erre máshogy tekint, és kifejezetten örül, hogy van még lehetősége "viszontlátni" az embereket, még ha csak így is.

Aztán telnek az évek.

" És a gyásznak valóban vannak fázisai, amin keresztül kell menni. De ami utána következik, amikor már mindenki túllpett a veszteségeden, és egyedül maradsz az emlékeiddel, az ami igazán nehéz. Csendben hullajtani a könnyeket éveken, még akár évtizedeken keresztül is."

Számomra ez a leges-legnehezebb az idősödésben, hogy mostantól kezdve ezek csak sokszorozódni fognak. Nyilvánvalóan rengeteg élmény és pozitív dologgal fogják emberek gazdagítani az életemet, de valahol az út során, el is fogom veszíteni őket. Ezzel megbékélni nem egyszerű, elfogadni, hogy az élet, egy idő után veszteségek sorozata...

Bár ki tudja, lehet, hogy mire én abba a korba élek, már egy egészen más világ lesz, mindenki megissza az örök élet elixírját, vagy valamilyen mesterséges módszerrel vissza tudjuk majd hozni a szeretteinket, akár csak egy rövid ideig is.

Bízom benne viszont, hogy ezzel is meg lehet majd békélni jó pár év múlva, hiszen mind tudjuk, hogy az idősek már-már humorizálva emlegetik hány temetésre járnak hetente. Valószínűleg abban a korban ezt csak úgy lehet elfogadni, ha megtaláljuk a humort benne.