Neked senki nem mondta, hogy az élet ilyen kacifántos lesz a húszas éveidben? Akkor majd én...

Életkezdési Válság

Tényleg egy örökös versenynek kell lennie az életnek?

Ki kell törölni a mardosó irigységet a szokásainkból, hogy elengedhessük a szorongást.

2020. május 07. - reginaszentgroti

Egészen fiatal korunktól belénk nevelik a versengés érzését, de igazán élessé a verseny, csak a gimnáziumi évek után válik. Itt kezdjük megérezni a felnőtt lét szagát, mikor az érettségi után könnyen összehasonlítható eredményeket kapunk,aztán maga az egyetemi felvételi is egy konkrét csata. Kinek, milyen elit egyetemre sikerült bejutnia, hanyadik választására vették fel és még sorolhatnám?

Onnantól kezdve pedig nincs megállás, elkezdődik az örökös összehasonlítgatás, amiből nagyon nehéz kiszállni.

Az egyik dolog , amit a legkevésbé szeretek a felnőttlétben, hogy az első kérdések egyike mindig az, hogy mit dolgozol? Természetes, hogy valahogy az ember megszeretné gyorsan törni a jeget, de mindannyian tudjuk hogy sokkal több rejlik az ártatlan kis kérdés mögött. Hiszen amint válaszolsz, rögtön beskatulyáznak, az ő értékrendjeik szerinti jó vagy rossz állással rendelkezők közé kerülsz.

Az emberi természet egyik alapvető vonása a rivalizálás, így magától értetődő, hogy szeretjük felmérni kinek, hogy megy hozzánk képest. Elhelyezni magunkat egy képzeletbeli ranglétrán a legtriviálisabb dolog, amit néha mind csinálunk, ki kevesebbszer, ki többször. Csak azt szoktuk elfelejteni, hogy mindenki máshogy priorizál az életében. Van akinek az a fontos, hogy száz trilliót keressen és luxus kocsikkal járjon, valaki magányosan szeretné éldegélni egy erdei házikóban, valaki más, pedig boldogan szalad haza a családjához minden nap. Tehát sosem tudnánk objektíven felmérni a "versenyt", hát akkor miért próbálkozunk mégis folyton?

Mert ahelyett, hogy megismernénk a másik fontossági sorrendjét először, inkább belehelyezzük őt a sajátunkba. Vagy sajnálkozva nézünk rá, vagy az irigységtől besárgulunk, ritka a középút. Azt hiszem ezért olyan egyszerű hozzánk hasonló helyzetben lévőkkel összekapcsolódni inkább. Ha úgy érezzük egy szinten mozgunk, kevesebb teret hagyunk a féltékenységnek és őszintébben meg tudunk nyílni.

Nehéz volt leszoknom erről, hogy mindig másokhoz hasonlítsam magam és ne én akarjak mindig az első lenni Mert élt bennem az az elképzelés, hogy elsőnek lenni a boldogság, a siker kulcsa. Sajnos azt vettem észre, hogy ez nem egy egyedi, rossz berögződés. Amikor már tudatosabban tekintettem erre a problémára, hiszen stresszt okozott az életemben, feltűnt, hogy mikor mesélek egy történetet egy ismerősömnek, nem mindig az a válaszreakció, ami jól esne nekem. Ehelyet sokszor a saját életükből próbálnak "rákontrázni" az én sztorimra, ahelyett, hogy tényleg figyelnének arra, amit mondok. Ennek egy tipikus másik példája a család is, akik hajlamosak összehasonlítgatni mindenkit mindenkivel. Nem feltétlen a rosszmájúság vezérli őket, egyszerűen annyira alapvetően belénk van kódolva a verseny, hogy néha észre se vesszük és ezzel roppant könnyen megbánthatunk embereket.

De miért függne az én sikeressegem a többiekétől? Miért nem férhet még több sikeres, szép, okos ember egymás mellett nyugodtan? Megtanultam elengedni ezt a mardosó, szorongató érzést, hogy hol kellene tartanom az életben, mit kellene csinálnom éppen ahhoz, hogy én legyek a nyeregben. Rájöttem hogy az egész magamból indul ki és én vagyok az egyetlen aki változást hozhat ezen a téren.

Az irigységgel, csak értékes időt vesztünk el az amúgy is gyorsan elillanó, röpke életünkből, és apró karcokat hagyunk egy olyan ember szívén, akit igazából őszintén szeretünk.

Ennek a jelenségnek az egyik hátulütője nem csak az, hogy nem tudjuk megélni mások örömét, de már a saját életünket sem tudjuk transzparensen átadni. Mert ha az ember egy folytonos, képzeletbeli versenyben él, gyakran hajlamos kozmetikázni a rossz dolgokat, szépíteni a csúnya részeket. Ezzel pedig csak a környezetét zavarja össze, hiszen általában ezek a dolgok kibuknak, és az egyetlen amire utólag rájövünk az, hogy bárcsak előbb kértünk volna segítséget, tanácsot. Valamiért sokakban él az a tévhit, hogy gyengének lenni szégyenletes. De én nem így gondolom, sőt, őszintének lenni a kevésbé imponáló dolgokról az életedben igazán bátor dolog.

Ahhoz, hogy mások boldogságának örülni tudj, a saját szívedet kell kinyitnod, és szembesülnöd kell a hibáiddal. Rájönni, hogy csak azért mert vannak problémáid nem vagy kevesebb. Annyira rossz beidegződesnek tartom, mikor az emberek valami rossz dologról.mesélnek, majd azonnal, szinte kényszeresen hozzá akarnak tenni valami jót is, hogy ne gondold őket teljesen szerencsétlenek. Pedig az igazság, hogy néha mind abszolút szerencsétlenek, lúzerek, méregzsakok vagyunk. Az egészet nem kellene ilyen drámain felfogni, hanem meg kell tanulni nevetni a rossz dolgokon és hinni abban, hogy meg lehet fordítani a balszerencsénket is.

A bukásban nincs semmi szégyelni való. Erre előbb utóbb mindenki rádöbben, és ezt érdemes beépíteni a gondolkodásmódunkba. Mert sokkal jobb dolog teljes szívvel megélni más örömét, mint az agyunk egy kis részében azon parázni, ez miért nem velem történt inkább? Kétségtelen, hogy vannak szerencsésebb emberek, de, ahogy egy dal is megfogalmazza:

Van aki szebb és van aki jobb, de olyan nincs aki én vagyok.

Tetszett a cikk? Oszd meg ismerőseiddel is!

Az Életkezdési Válságot megtalálod a legnépszerűbb közösségi oldalakon is!

Likeold az oldalunkat a FACEBOOKON !

Kövess be INSTÁN is!

A bejegyzés trackback címe:

https://reginaszentgroti.blog.hu/api/trackback/id/tr4615628264

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.