Az emberek szerte a világban rettentően különbözőek, azonban egy dolog sokakban egyezik: nem tudják szeretni a testüket.

Nagyon kicsi gyerekként még nem gondolkodunk azon, milyen a testünk. Valószínűleg sokkal fontosabb dolgok is vannak, amikre koncentrálni kell abban az életkorban, illetve még nincsen nagyon testtudata az embernek. AZ óvodában aztán mégiscsak elkezdődik a piszkálódás, a kívülállók kirekesztése. Még sokszor ez sem magának a testalkatnak szól, hanem a személyiségnek. Az ő szemükben, valahogy még nem olyan fontos, hogy hogy néz ki az ember, csak az, hogy lehet.-e vele szórakozni vagy sem.

Valahol az úton aztán mégiscsak nagyobb szerepet kezd kapni a váz, amiben élünk. Elkezdjük felfedezni, hogy valaki vékonyabb, magasabb, husibb vagy épp alacsonyabb. Hirtelen a jó fejség helyett a lesz a meghatározó, hogy hogyan néz ki valaki.

Van egy olyan pszichológia elmélet, miszerint a gyerekek, mint oly sok minden mást is, önmaguk szeretetét is a szüleiktől tanulják. Már egészen fiatalon a kis láthatatlan csápjaikkal le tudják szűrni, ha a szülők küszködnek önmagukkal, aztán szépen lassan beépül a tudatalattijukba, hogy aztán később előbújjon, és megannyi problémás évet okozzon.

Bár sokszor azt gondoljuk, jól leplezzük a hibáinkat, könnyedén el tudjuk titkolni azokat a dolgokat, amiket nem szeretünk önmagunkon. Ám, ha igazán megfigyeljük, miket is mondunk, észrevehető, hogy sokszor becsúszik egy-egy „vicces” komment magunkról, vagy éppen a testbeszédünk közvetíti a gondolatainkat.

Az egyik legrosszabb szokás ez, mert bár a külvilágtól érkezett kritika is húsba tud vágni, de a saját magunk által mért ítélet sokkal pusztítóbb. Hiszen attól nagyon nehéz megszabadul és a nap huszonnégy órájába magunkkal cipeljük.

Valóban sokkal nehezebb egy olyan világban, ahol létezik a retusálás, a plasztika, ráadásul több millió kép jelenik meg naponta, ahol tökéletesebbnél tökéletesebb emberek pózolnak boldogan. Sokszor erősen szerkesztett, filterezett képeken mosolyognak vissza ránk a „hétköznapi emberek”. Nagyon kevés az a tartalom a neten, amit hétköznapinak, vagy akárcsak valóságosnak is lehetne nevezni. Sok embernek ez olyan, mint egy online fotóalbum, ahová csak a legszebb képeiket szeretnék feltölteni, szerintem ezzel nincs is semmi probléma. Egészen addig, míg tudjuk, hogy ez a helyzet, és nem magunkat marcangolva barangolunk a profilok között.

Az pedig egy ördögi kör, hogy az átlagember a hírességekre tekint etalonként, akik saját démonjaikkal harcolva, illetve azon rettegve mit gondolnak róluk az emberek, mindenféle eszközzel tökéletesítik magukat. Tévedés azt gondolni, hogy, csak azért mert valakinek sok pénze van, és csinos külleme, mindenféleképpen boldog és elégedett önmagával.

Jó példa, amit mutatnak? Nem.

De, ha mi átlagemberek is küszködünk nap, mint nap a kinézetünkkel, irreális lenne elvárni azt egy hírességtől, hogy ne érezzen extra terhet a vállán, azért, hogy tökéletesen nézzen ki.

Az igazság az, hogy a média valóban sok mindenért felelős, de nem kenhetünk rá olyan bűnöket, amiért nem az ő hibája. A média nem kényszerít rá senkit, hogy fogyassza, az egyén döntése, ha így tesz. Sosem lesz olyan, hogy minden réteget ki tud szolgálni, hiszen annyi félefajta test, kinézet van a világon, és ugyanúgy, mint egy ruhastílusnak is, a testalkatok között is megvan az „éppen aktuális kedvenc”.

A valóságban, viszont a mi sarunk, ha nem tudunk elszámolni magunkban ezekkel a dolgokért. Senki mást nem lehet hibáztatni, ha egy másik emberre pillantva te érzed magad rosszul. Hiszen az ember nem csak akkor érzi magát letörve, ha egy újságot lapozgat, hanem sokszor az utcán sétálva is rátörhet a szorongató érzés, minden ok nélkül.

Ezért fontos elfogadni önmagunkat, nem csak úgy tenni mintha, hanem tényleg mélyen, minden hibával együtt. Mert bár klisé, de tényleg milyen nagy szerencse, ha egészséges vagy, és a legnagyobb problémád az, hogy van rajtad egy kis súlyfelesleg? Ha mindig rohansz egy ideál, tökéletes bőr, tökéletes haj, tökéletes test után, az nem fog boldoggá tenni. Legalábbis nem hosszútávon.

Ideig, óráig persze meg lesz elégedve az ember, de mivel a probléma eredete nem a test, hanem a lélek volt, csak a tünetet sikerült kezelni.

Sokkal fontosabbnak kellene lenni, hogy egy ember egészséges, boldog legyen, mint sem szép. És ezt, tényleg csak a szíved legmélyén tudod leküzdeni. Valaki úgyis szépnek gondol a világon, de a legnagyobb ajándék, amit saját magunknak adhatunk, ha elfogadjuk a testünket és szeretjük.

Az önelfogadás nehéz, sokszor nem egyenes út, hanem tele van bukkanókkal. De, ha igazán dolgozol rajta, odafigyelsz a saját belső hangodra, pozitív gondolatokat közvetítesz magadnak, egyszer el fogsz odaérni. Mert őszintén, ha még mi magunk sem tesszük meg ezt az erőfeszítést, milyen jogon várjuk el másoktól?

Klisé, de tényleg minden ember más, és valóban mindenkiben van valami szép, jöjjön ez kívülről, belülről, bárhonnan. Senkinek sem a mási emberrel kellene foglalkozni, mert te vagy az, akivel felkelsz és lefekszel és életed végéig együtt élsz.