Rengeteg Így jártam anyátokkal-t nézünk az utóbbi pár napban, és bár már láttam elejétől a végéig legalább nyolcszor, még mindig teljesen megbabonáz.

Imádom a nézőpontját, ahogy egyik történet után ismerjük meg a másikat, a végén pedig rájövünk, hogy lehet az adott pillanatban valami rettentően fontosnak tűnik, de összességében csak egy kis puzzle darab volt az egész kirakósból.

Vajon ez is ilyen lesz?

Hogy fogom elmesélni ezt majd a következő generációnak? Kint már dübörög a tavasz, bár teljes valójában nem érezhetjük, mégis az ablakokon átszűrődve is beszökik szívünkbe. Hiszen akármi is történjen, a világ megy tovább, a tél után jön a tavasz, azután pedig a nyár. A világ nem fog megállni.

Bár a mi –emberek – élete, most szüneteltetve van, a virágok ugyanúgy bújnak ki a földből, a fák rügyeznek, az állatoknak pedig ez egy óriási party.

Kicsit meg is voltam hökkenve, mennyi „kóbor” macskát láttunk az utcán, mikor szombaton elmentünk egy kis sétára. Ez itt Angliában a saját tapasztalásom szerint elég ritka, nem sűrűn találkozni cicákkal az utcán. Szegénykék valószínűleg azt hiszik, végre átvehetik az irányítást a föld felett…

Már muszáj volt kimozdulni itthonról, mert egy hétig el sem hagytuk a lakást. Bár a lustaság erősen dolgozik az utóbbi napokban, a szervezetemben, mégis megerőltettem magam, felöltöztünk és útnak eredtünk. És milyen jól tettük!

Pedig semmi nem történt, mégis olyan jól esett magunkba szívni a külvilágot, felnézni a kék égre, és hálásnak lenni. Amúgy is szeretek sétálgatni és kívülről pásztázni a gazdagabb részeken az angol házakat. Nézni, hogy mit nem engedhetek meg magamnak, így viszont az is plusz volt, hogy alig voltak emberek az utcán. Zavartalanul bámészkodhattunk, tervezgethettük a jövőt, és erre a röpke egy órára, tényleg teljesen szabadnak éreztem magam.

Butaságnak hangzik, mégis igaz, könnyebb úgy értékelni ezeket az apró momentumokat, hogy ideiglenes elvesztettük azt a jogot, hogy bármikor túrázhassunk. Mert alapvetően már hozzászoktunk ahhoz, hogy bárhova utazhatunk, eljuthatunk a Föld bármelyik pontjára, ezért a kis dolgokat már nem is tudtam olyan értékesnek találni. Viszont szombaton, valahogy sikerült újrakapcsolódni a felfedező érzéshez. Visszanézve ez csak egy óra volt az életünkből, mégis biztos vagyok benne, hogy évek múlva is emlékezni fogok erre az érzésre, amit ez a séta adott.

Mert nem azt fogom elraktározni mi történt, hanem hogy hogyan éreztem magam közben. És én jól érzem magam, mert a nap süt, és van még holnap, ami több reményt tartogat